Java… A huge smelly, smoking pile of… vulcano.

 

Kissé újabban hektikussá vált az életünk, a hajléktalanok sorsa bizony nehéz Miután eltöltöttünk öt napot dél Balin, Jimbaranban egy kellemes kis hotel/kos szobában, jelenthetem, ha nem vagy turista nem egyszerű jó szállást találni arrafelé. Nem turista = nincs sok pénzed. Amúgy a sok nem annyira sok, száz ezer forintért havonta már gyönyörű kis luxus apartmanokat lehet kivenni 2 személynek havonta, ami nyaralós mértékkel számolva elég jó. Viszont nekünk 4-ünknek Dáviddal összeállva kb. 60 ezer a max büdzséje, amiért már 3 szoba kéne… És meglepő mód még ennyi pénzért is vannak már-már luxus kivitelezésbe hajló házak, ahol öröm lenne lakni. Csak épp a nem turistáknak szánt házak esetén a balinéz nép csak az éves bérlet fogalmát ismeri (előre fizetsz egy évet, vagy max 2 részletben)… így a csapda bezárult, 5 nap alatt a legkülönfélébb kamu indokokkal ráztak le minket, mikor meghallották, hogy havonta fizetnénk. Ezért arra jutottunk, hogy ehhez alaposabban gyökeret kell eresztenünk délen, így Februárra elég lesz egy csinos kis kos szoba. A kos-kosan a helyieknél az otthoni bérlakás fogalmát fedi, csak épp igazodva a helyi vagyoni viszonyokhoz, és az indonézek kisebb igényéhez a privát szféra és tér iránt jellemzően csupán egy szobát és egy hozzá kapcsolodó kis fürdőt esetleg konyhasarkot jelent. A legolcsóbbak és leggányabbak olyan 7-8 ezer forint fele kezdődnek délen, mi egy 20asért találtunk kettőnknek Lilivel. Cserébe frissen épült, nagyon szép tiszta, emeleten van kis terasszal, és a mediterrán hangulatú bukiton (a hegy – Bali legdélebbi kis félszigete, még Kutától lefelé) áll, és arra is néz. A környéken Bali meglepően kecses kis tehénkéi legelésznek, sok jó, olcsó étterem van, és a legközelebbi strand nincs 10 percnél messzebb.  A ház keresését továbbra sem adtuk fel, de egyelőre nem akarjuk elsietni, így márciustól költöznénk oda, ha találunk valami igazán klasszat...

A poszt témáját is ideje lenne elkezdenem a kis magánéleti és ingatlanpiaci kitekintés után. Már marhára elkésve - de gondolom ez az olvasóknak amúgy is tök mind1 -  megosztanám a Kelud vulkánon szerzett élményeket. Marha nagy viharban gurultunk fel Jáva egyik vérszomjas tűzokádójára, ami a változatosság kedvéért nem adta éppen könnyen magát. Kutya nem járt arra ilyen időben, így magányosan élvezhettük a gyönyörű tájat, ahogy gyalogoltunk felfelé a kocsi után egyes szakaszokon. Máshol 2 emberrel még felmászott ez a vadállat, így 3 fordulóból mind a négyünket felszállított vele Lili…

 

 

 

Felérve egy segítőkész, szikár arcú biztonsági/idegenvezető kis csapatunk élére állt, és egy doboz cigiért átvezetett minket a 130 méteres, még japánok által épített II.világháborús alagúton. Szerencse, hogy ott dekkolt még 4-kor a hegytetőn, mert arra nem számítottunk, hogy az alagútban nincs világítás, így csak vezetőnk motorjának fényszórója mentett meg minket a sötétben botladozástól. Mire kiértünk a kráterben az eső is elállt, így megcsodálhattuk az alkotmányt. Ez egy láva dóm kérem.

 

Csináltam róla vagy 100 szögből képet, ahogy másztunk felfelé a kráter pereméhez vezető lépcsősoron – ami mellesleg igazi építészeti remekmű, folytonosan változó fok magassággal, ami itt-ott olyan magas, hogy vízszintesbe kerül az ember combja mikor fellép – de sajna a ködön és a délután 4-kor már szürkülő világon ez nem segített. A láva dóm egy nagy kúp, ami alatt egy folyton növekedő lávatömeg van és ami egyszer itt majd elkerülhetetlenül felrobban. A hely érdekessége, hogy tök új. egy évtizede itt még egy kénes tó volt a kráterben, és ezt a furcsa képződményt csak nemrég telepítette a helyére a vulkán. Kicsit még látszanak is a tó maradványai, és megvan az eredetileg hozzá vezető járda is.

  

A vulkánt, mivel nagyon kis aktív és veszélyes – mióta  feljegyzések vannak róla, kb. 800 éve, több tízezer ember életét követelte – jelenleg is gondos megfigyelés alatt tartják. Ez igaz Indonézia legtöbb aktív vulkánjára, de a Kelud különösen robbanás veszélyes…

 

   

   

 

 

Bónuszképek…

 

 

 

   

 

És egy bónusz videó!

Lerobbant a Kelud!

Bali… foody time! VOL.1

 

Ezt a postot régebben írtam, de gondoltam felteszem, sok meló volt benne.  KAJÁK! Indonéz konyha kritika, így 5 hónap ismerkedés után.

Az indonéz konyha biztos nem tartozik a  világ legjobbjai közé, de az erős túlzás, hogy ne lehetne itt jót enni. Egy 2-3 hetes nyaralás idejére elég sok érdekességet kínál, apró sokkokat, meglepetéseket. Hosszabb távra kissé monoton és redundáns, bizony elegem tud belőle lenni.

   Mint majd minden Dél-Kelet Ázsiai konyhának, a helyinek is a rizs képezi az alapját. Ezt  itt jellemzően rizsfőzőkben csinálják, ipari mennyiségben, és egész nap ezekben a majdnem légmentes nagy üstökben áll, várva a felhasználást. És most jön a számomra legfájóbb pont: eddig még se Thaiföldön, se Malajziában, se itt nem ettem jó rizst. Ez elképzelhetetlennek tűnik, lévén ez a nemzeti ételük, de igen, a Józsefváros közepén a kínai élelmiszer diszkontban vett thai jázmin rizs rommá nevel mindent amit itt lehet enni. Pont. Valószínűleg ha adnék pl. Dion családjának abból, soha többé nem bírnának egy jóízűt enni otthon. Ennek itt se illata, se íze, ráadásul szerintem kicsit túl is főzik. Ebből esznek meg Dionék családostul, öten, bevallása szerint napi 2 kilót.

   A legtöbb szomszédos ország nemzeti étele valamiféle komplikáltabb dolog, amit majd rizzsel lehet fogyasztani, de az indonézek hardcore-abb rizsrajongók, így ők valami egyszerűbbel álltak elő: nasi goreng, azaz sült rizs. Igen, még a neve is ezt jelenti. Elkészítés: fogsz egy adag fokhagymát, megpirítod egy hatalmas wok alján, rizst dobsz hozzá, paradicsom szószt meg édes szójaszószt nyomsz rá, megszórod sóval, talán cukorral. Beledobálod a csak “zöld”-nek nevezett, ízetlen kajatömeg+vitamin tartalom növelő levelet durván felvágva, és kész is a nasi goreng. Tetejére mehet egy mindkét oldalán bő olajban megsütött tükörtojás, mellé esetleg egy rák/hal chips, egy-két szelet kigyóubi és kész is. Amúgy egyáltalán nem rossz, főleg, hogy jellemzően 100 forint, de lehet annak oka, hogy én már több mint egy hónapja nem ettem ilyet. Lévén, hogy kurva unalmas íze van. De tény, hogy túl lehet élni rajta, ha csak ennyi a cél.

A másik mindenhol kapható étel a Mie Goreng, azaz sült tészta. Ez se sokkal kifinomultabb étel, plusz valószínűleg még jóval egészségtelenebb is. Ez jellemzően instant tésztából készül, amit  el se akartunk hinni, mikor először láttuk. Ültünk egy kis kajáldában, megrendeltük a Mie Gorenget, és elképedve láttuk, hogy a tulaj kiszalad, majd 2 kis műanyag  zsacsival tér vissza a szupermarketből. Bizony, mintha otthon egy büfé arra specializálta volna magát, hogy egy-két plusz adalékkal megdobálva (zöld, ropogósra pirított sülthagyma darabkák, egy tükörtojás ) SMACK LEVEST készítsen. Mára hozzászoktunk ehhez is, sőt arra is rájöttünk, hogy igényesebb helyeken kissé drágábban rendes tésztából is kaphatunk, de ha az utcán megállunk egy warungnál, 100 forintért jó eséllyel az instant verziót hegesztik.

  Az instant tészta pult amúgy minden szupermarketben egy teljes polcsort foglal el, 4-5 nagy márka kb. 50 féle terméke versenyez azért, hogy őt válaszd - 25-30 forintért.  Ezek hosszútávon igen unalmasak, de tény, hogy kényelmesek. A vízgépből csak egy kis forró vizet eresztek a tésztára, belekeverem a 3-4 féle mellékelt olajat/fűszerkeveréket és kész is… a nem túl laktató, nem túl finom, de kurva olcsó és gyors kaja. Csak arra kell figyelnem, hogy véletlenül ne SOTO izűt vegyek, mert az citromfüves édes, és attól rosszul vagyok.  A helyiek ezeket a cuccokat szerintem főleg nem levesnek eszik, hanem tényleg követik a csomagon látható utasításokat és elkészítik sült tésztának. Én ezzel párszor próbálkoztam, de az eredmény se lett olyan meggyőző, meg ha erre vágynék, inkább kibattyogok és megveszem fityingekért elkészítve, felturbózva.

Indonéziában amúgy a vékonypénzű utazónak nagy csábítás, hogy baromi olcsón kajáljon folyamatosan, de olyan 3 hónap után, 5-6 kiló fogyást követően úgy döntöttem, stratégiát változtatok. Még akkor sem kerül 500 forintnál többe egy étkezés, ha a helyiek számára szokatlan módon húsból próbálok kellő proteint bevinni, nem csak rizsből. Így táplálkozásom egyik gerince az Ayam Goreng lett. Az “Ayam Gorenges”, azaz sült csirkés működése egész Balin ugyanaz. Egy kis pultban félig megfőzött csirkecombok és “dada”-k (egy kis mell darab + a szárny) várják, hogy valaki kiválassza őket. Ekkor az elárusító bedobja őket 20 liter fortyogó olajba, ahonnan finom ropogósan kerülnek elő. Sima rizst, saját készítésű sambal-t, és  egy kevés friss zöldséget csomagolnak mellé. Én jellemzően 2 vagy 3 ilyen húsdarabot hozok haza, és ettől függően fizetek érte 4 vagy 6 száz forintot. Ezzel olyan ázsiai módon jól is lakok.

  A fenti bekezdésben két dolog is magyarázatra szorulhat. A sambal a balinéz konyha egyik alappillére. Nagy mozsárban készítik, paradicsomot meg chilit alaposan szétnyomkodva, az egészet némi rothasztott halszósszal bekeverve. Az utóbbi összetevő mennyisége az, ami meghatározza, képes vagyok e elfogyasztania a végeredményt. Ha alig észrevehetően ízesíti csak a szószt, akkor egész jó kis fűszer az amúgy elég ízetlen kajákhoz, ha azonban már messziről rohadt hal szaga van a végterméknek, akkor kiráz tőle a hideg. Ezt rengeteg mindenhez szolgálják fel errefelé, e nélkül sok ételnek gyakorlatilag alig van fűszerezése.

A másik az ázsiai jóllakás. Itt soha nem lakok jól úgy mint nyugati kajákkal. Az étkezésnek akkor van vége, mikor megettem az adagot, esetleg kettőt – akkorra jellemzően meg is unom az aktuális fogás ízét – nem akkor, mikor majd kipukkadok, mint otthon.

  Az Ayam Gorengesek jó része sült Ikan-t, azaz halat is. Jellemzően kis bajszos halacskát, ami nekem nem nagyon tetszik. Ha halat akarok enni, érdemesebb grilleznünk. Itt érdemes lenne kitérnem egy utunk során megfigyelt számomra érthetetlen dologra. Ez ugye egy sziget, óceán veszi körül. Az óceánban halak élnek. Sok a halász is, tele a part a hajóikkal. A hal olcsó, látjuk a piacon. Mégse árulnak sehol normális halételeket, vagy ha igen, pofátlanul drágán, és csak jobb éttermekben. Ott ahol 1 kiló tonhalfilé olyan 500 forint, semelyik warungban nem lehet tonhalat enni. Megfejtéseiket az alábbi címre várjuk…  (Azért persze egy drágább helyieknek szóló étteremben se kerül többe egy gyönyörű halvacsora egy ezresnél.) 

  Az indonéz tofu szánalmasan gyenge, viszont helyette van valamijük, ami elsőre meglepő lehet, de ha ad neki időt az ember elkezd ragyogni. Ez a tempe. A tempe nem más mint szójababokból összecementezett rúd. Valamiféle préselős hordóban taposós eljárással készülhet - ha jól vettem ki -  de minden esetre sokkal természetesebb és finomabb dolog, mint a tofu. Rendesen rá lehet harapni, és kisütve, sósan, isteni rágcsálni való. Gondolom jó nagy lehet a protein tartalma, a szójababoknak hála, de erről biztos infóm valószínűleg sosem lesz, mivel ezt nem igen gyártják ipari körülmények közt, rendesen lecsomagolva, “nutrition fact” rovatkával ellátva. Piacon lehet venni, de még a szupermarketben is banán levélbe csomagolva van a hűtőben. Természetesen ez is baromi olcsó. Tipikusan kurkuma gyökér levébe áztatják és így sütik ki bő olajban, de készítenek belőle chipset, sőt chilivel, kis szósszal még főételt is.

   A helyi táplálkozás másik gerince a Nasi Campur. A campur valamiféle keveréket, mix-et jelent, így a név elég jól illik ehhez a kajához, ami nem áll másból, mint sima vagy kurkumától sárga rizsre szedett különféle kis fogásokból. Az ibu-k (asszonyok) jellemzően két ujjukat összecsippentve dobálják rá a kiválasztott összetevőket a rizsre, amik lehetnek tipikusan: chilis tempe, kis instant tészta (igen, rizst enni tésztával…) , chilibe pácolt kemény tojás,  kókuszreszelék, csontos húsdarabok, öntetek, vagy bármi ami épp le lett gyártva. Minél autentikusabb balinéz egy nasi campuros, annál több lesz a belsőség, a sült vér és sok egyéb meghatározhatatlan eredetű fogás a kínálatban és annál csípősebb is lesz. Indonézek szendvics helyett gyakran egy kis háromszög alakú banán levélbe csomagolt nasi injen-t (valahogy így hangzik a neve) kapnak fel, és azt majszolják el. Ha jól csinálják, az se rossz.

   Indonéziában amúgy Európához képest elképesztő mennyiségű a kaja árus, gyakorlatilag 10 méterenként van valami kis pult, ahol vehetsz harapnivalót. Jellemzően minden warung csak 1-2 féle ételt készít, de  azt jó esetben gyorsan és finoman . Van sok olyan is ami lassú, és még csak az az egy szem kaja se jó amit főznek, ezek nem tudom, hogy az istenben maradnak fent.  Minden esetre warungot nyitni nem nagy feladat, kell hozzá egy gázpalack, egy állvány amin főzni tudsz, egy nagy wok, meg egy pult amin esznek, és kész is. Ha egyszer csődbe megyünk, nyitunk 10 ezer forintból egy pörköltes warungot, hátha bejön a helyieknek. Bár valószínűleg elég nagy bukó lenne egy majdnem tisztán hindu szigeten marha fogást főzni. Itt jegyezném meg, hogy ezt még nem sikerült felfognom, hogy működik. Sapi, azaz marha rengeteg warung kinálatában szerepel, és nem is kevesen esznek ilyet. De ők hinduk, akkor ezt így hogy? Azt hiszem itt ez nem olyan szigorú vallási előírás, és Dion is csak azóta nem eszik marhát (ami hitük szerint Shiva eszköze arra, hogy a halottak lelkét felvigye) mióta családi papként tevékenykedik.

Itt vége az indonéz kaják VOl.1-nek, hamarosan folytatás…

Java… Rock&Sulphur on Ijen

   Az első valódi látnivaló, amit semmiképpen nem akartunk kihagyni, az Ijen vulkán krátere volt. Pedig maga a hegy mindent megtett, hogy elbátortalanítson minket: csupán darabokban, vagy épp abban sem aszfaltozott igen meredek út vezet fel rá, az a fajta, ami ha létezne otthon, kizárólag négy kerék meghajtású erőgépeknek lenne ajánlható. Persze ehhez alapfeltétel volna, hogy legyen 2000 méternél magasabb hegyünk, a Kékes Indonéziában csak erősebb dombnak férne el csupán. Gyanítom legalább 2 naponta kilométer magas tűzoszlopokat kéne kilőnie, hogy legalább a turista térképekre felkerüljön a csúcs neve.. Indonéziában egy ilyen útvonalon azonban bármivel elközlekednek, ami nem esik szét mire felér. Bármi fel tud menni – írta a Lonely Planet (bár ők egész jól karbantartott útról regélnek) és állították a helyiek is. Bárki, kivéve Jimny, az a remek jármű, ami egész úton szolgált minket hűen és kitartóan. Valójában ez a 970 köbcentis 4 személyes jeep utánzat, ami 90-nél nem igen gyorsul tovább, olyan szinten beszopatott minket minden adandó alkalommal, hogy azt leírni is nehéz. Életemben összesen nem toltam annyit autót, mint itt 2 nap alatt, hogy végre beinduljon. Soha nem gondoltam volna, hogy egy gépjármű attól tudna felmenni egy 15 fokos emelkedőn, mert a 4-ből 3 utasa kiszáll és felgyalogol. Este 10-kor, hitetlenkedve álltunk a szanaszét mosott kis hegyi úton, vaksötétben, körülvéve a dzsungel sűrűségű hegyi erdő minden kis ijesztő neszével, és azon gondolkoztunk, hogy bérelhettük ezt ki. Végül vert seregként legurultunk, de legalább ámulhattunk egyet a kis bolyongó szellemeknek tűnő szentjánosbogarakon. Tényleg gyönyörű lények, nem csak kicsit világítanak, mint gondoltam, hanem erős led pöttyökként keringenek a fák között.

  Leérve megtapasztaltuk, hogy a helyiek bizony igen borsos áron, majd 10 ezer Ft-ért vittek volna fel minket dzsippel, amit mi egy 20 perces útra soknak éreztünk, meg ha már kibéreltük a kocsit, úgy gondoltam kutya kötelessége felvinni minket.  Jellemző, hogy a turisták által ritkán látogatott részeken, ha nincs idő barátkozni és alternatívákat keresgetni napokig (értsd: Jenő feldob a motorjával), bizony jól bedrágulnak  az árak. Ez érthető is valamilyen szinten, hiszen mindössze havi pár fuvarból kell megélniük a szolgáltatóknak, de attól nekünk még nem lesz jó :D Úgy döntöttünk, mivel amúgy is arra visz az utunk, megkerüljük a  vulkánt egy laza 150 km-es körben, és nekifutunk a másik oldalról. Egy éjszaka a “Palm Hotelben” ami kívülről Taj Mahalos design-nal büntet, az olcsóbb szobák pedig szokás szerint eléggé lerohadtak, azaz a másnap délután már Bondowosoban ért minket. A Lonely Planet szerint ez a legtisztább jávai város, ami amúgy is elég vakok közt félszemű a király dolog, de a mi hangulatunkat főleg a nem éppen szuper tiszta szállás határozta meg. Nem túl nagy reményekkel csaptunk neki a hegynek Jimnyvel (aki amúgy egy Katana, itt így forgalmazza a Suzuki), akiről ekkorra  az is kezdett körvonalazódni, hogy az ezres motorhoz képest pofátlanul sokat fogyaszt. Mindenki meglepetésére alig 3 órás, videókkal jól dokumentált küzdelem után feljutottunk a peremig, igaz sokat gyalogolva. Jimnyt ugyanis pehelysúlyú zsokéja, Lili egyedül volt csak képes felfelé haladásra bírni. 210-20 kiló pluszba vagy mínuszba jelentette a különbséget a felfelé vánszorgás és a lerobbanás között. Nem akarok, csak rosszat írni a kocsiról, így itt megjegyezném, az alváz remekül teljesített, hiszen  csak hatalmas lendületet véve, fél métereket repülve az úthibákon volt képes megbirkózni egy nagyobb lejtővel, különben lefulladt. Egy nem ilyen harcos jármű tengelye meg is adhatta volna magát. De Jimnyt nem abból a fából faragták.
   
   Viszont örömmel jelenthetem, megérte a szenvedés, mert fent Indonézia számomra eddig legszebb természeti csodáját találtuk meg. De csak másnap reggel, addig még eltöltöttünk egy pihentető estét az egyik fenti kávéültetvény vendégházának 100 éves, koloniális hangulatú lobby-jában, és ejtőztünk a természetes kénforrásból feltöltött jacuzziban. Sajna másnap a beígért ültetvény megtekintés elmaradt, mivel ha jól értettem, valami nem túl látványos munkafázisnál tartott épp a betakarítás/feldolgozás. Itt fent a vulkáni platón, az esős, hűvösebb környezetben terem igazán jól a kávé és a dohány, mióta csak a hollandok behozták őket Indonéziai gyarmataikra. Hajnali négyes keléssel is sikerült lekésnünk a napfelkeltét, nem is kevéssel. Nehéz megszokni, hogy Jáván egy órával kevesebb van mint Balin (más időzóna), így a nap inkább 5-kor kel 6 helyett, és hamarabb is megy le. Meglepően kimerülve értünk fel egy 3 kilométeres túra végeztével a kráterhez. 




Különösen béna dolognak tűnt annak a fényében, hogy 40 körüli 160 centis helyiek 60-80 kiló kénnel megpakolva teszik meg az utat lefelé, és mint később kiderült, a kráterből felfelé is.


 




Ezek az elképesztően erős és szívós kénybányászok olyan 10 forintot kapnak minden kiló leszállított kénért, és napi kétszer járják meg a felfelé súly nélkül is nagyon kimerítő és meredek sétát. Azt elképzelni se tudom, hogyan jönnek fel terhükkel a krátertótól, mivel oda még súly nélkül is úgy másztunk le, folyamatosan lábunk elé nézegetve, óvatosan. Merthogy lemásztunk persze a szigorúan tilos táblával jelölt útvonalon, ami mindenképp megérte.  Bár amikor a szél megfordult és váratlanul ránk fújta  az eddig a tavat borító brutálisan büdös, fojtogató és fullasztó kénfüstöt, akkor ebben még nem voltam biztos. Így másztunk fel a sziklás emelkedőn, pulóvereinket az arcunkra szorítva, miközben taknyunk nyálunk összefolyt a maró gáztól. A kénhordóknak elképesztő erőfeszítés lehet itt  felhurcolni 70 kilós terhüket, még akkor is, ha nekik van valami gázmaszkszerű védőfelszerelésük. A ként valami kozmetikai cég vásárolja fel, és használja bőrápoló termékeiben.






Ez a felvezető út még alaposabban kidolgozott része. Itt másznak fel  a laza kis 70 kilós terhükkel…



Miután leértünk a füstbe sikerült pár érdekes képet csinálni. Valószínűleg a világ egyik legkeményebb munkáját végző embereket fotózgatni kicsit furcsa érzéssel tölti el az embert…

  


Keresett kiegészítésként természetes kéndarabokat próbálnak eladni a néhány lemerészkedő turistának. Fent már formára faragottakat is árulnak: kénteknős, kénnyúl stb…


Én és Lili fent a hegyen.







Még több kép a galériában

iljenblog