Java… Rock&Sulphur on Ijen

   Az első valódi látnivaló, amit semmiképpen nem akartunk kihagyni, az Ijen vulkán krátere volt. Pedig maga a hegy mindent megtett, hogy elbátortalanítson minket: csupán darabokban, vagy épp abban sem aszfaltozott igen meredek út vezet fel rá, az a fajta, ami ha létezne otthon, kizárólag négy kerék meghajtású erőgépeknek lenne ajánlható. Persze ehhez alapfeltétel volna, hogy legyen 2000 méternél magasabb hegyünk, a Kékes Indonéziában csak erősebb dombnak férne el csupán. Gyanítom legalább 2 naponta kilométer magas tűzoszlopokat kéne kilőnie, hogy legalább a turista térképekre felkerüljön a csúcs neve.. Indonéziában egy ilyen útvonalon azonban bármivel elközlekednek, ami nem esik szét mire felér. Bármi fel tud menni – írta a Lonely Planet (bár ők egész jól karbantartott útról regélnek) és állították a helyiek is. Bárki, kivéve Jimny, az a remek jármű, ami egész úton szolgált minket hűen és kitartóan. Valójában ez a 970 köbcentis 4 személyes jeep utánzat, ami 90-nél nem igen gyorsul tovább, olyan szinten beszopatott minket minden adandó alkalommal, hogy azt leírni is nehéz. Életemben összesen nem toltam annyit autót, mint itt 2 nap alatt, hogy végre beinduljon. Soha nem gondoltam volna, hogy egy gépjármű attól tudna felmenni egy 15 fokos emelkedőn, mert a 4-ből 3 utasa kiszáll és felgyalogol. Este 10-kor, hitetlenkedve álltunk a szanaszét mosott kis hegyi úton, vaksötétben, körülvéve a dzsungel sűrűségű hegyi erdő minden kis ijesztő neszével, és azon gondolkoztunk, hogy bérelhettük ezt ki. Végül vert seregként legurultunk, de legalább ámulhattunk egyet a kis bolyongó szellemeknek tűnő szentjánosbogarakon. Tényleg gyönyörű lények, nem csak kicsit világítanak, mint gondoltam, hanem erős led pöttyökként keringenek a fák között.

  Leérve megtapasztaltuk, hogy a helyiek bizony igen borsos áron, majd 10 ezer Ft-ért vittek volna fel minket dzsippel, amit mi egy 20 perces útra soknak éreztünk, meg ha már kibéreltük a kocsit, úgy gondoltam kutya kötelessége felvinni minket.  Jellemző, hogy a turisták által ritkán látogatott részeken, ha nincs idő barátkozni és alternatívákat keresgetni napokig (értsd: Jenő feldob a motorjával), bizony jól bedrágulnak  az árak. Ez érthető is valamilyen szinten, hiszen mindössze havi pár fuvarból kell megélniük a szolgáltatóknak, de attól nekünk még nem lesz jó :D Úgy döntöttünk, mivel amúgy is arra visz az utunk, megkerüljük a  vulkánt egy laza 150 km-es körben, és nekifutunk a másik oldalról. Egy éjszaka a “Palm Hotelben” ami kívülről Taj Mahalos design-nal büntet, az olcsóbb szobák pedig szokás szerint eléggé lerohadtak, azaz a másnap délután már Bondowosoban ért minket. A Lonely Planet szerint ez a legtisztább jávai város, ami amúgy is elég vakok közt félszemű a király dolog, de a mi hangulatunkat főleg a nem éppen szuper tiszta szállás határozta meg. Nem túl nagy reményekkel csaptunk neki a hegynek Jimnyvel (aki amúgy egy Katana, itt így forgalmazza a Suzuki), akiről ekkorra  az is kezdett körvonalazódni, hogy az ezres motorhoz képest pofátlanul sokat fogyaszt. Mindenki meglepetésére alig 3 órás, videókkal jól dokumentált küzdelem után feljutottunk a peremig, igaz sokat gyalogolva. Jimnyt ugyanis pehelysúlyú zsokéja, Lili egyedül volt csak képes felfelé haladásra bírni. 210-20 kiló pluszba vagy mínuszba jelentette a különbséget a felfelé vánszorgás és a lerobbanás között. Nem akarok, csak rosszat írni a kocsiról, így itt megjegyezném, az alváz remekül teljesített, hiszen  csak hatalmas lendületet véve, fél métereket repülve az úthibákon volt képes megbirkózni egy nagyobb lejtővel, különben lefulladt. Egy nem ilyen harcos jármű tengelye meg is adhatta volna magát. De Jimnyt nem abból a fából faragták.
   
   Viszont örömmel jelenthetem, megérte a szenvedés, mert fent Indonézia számomra eddig legszebb természeti csodáját találtuk meg. De csak másnap reggel, addig még eltöltöttünk egy pihentető estét az egyik fenti kávéültetvény vendégházának 100 éves, koloniális hangulatú lobby-jában, és ejtőztünk a természetes kénforrásból feltöltött jacuzziban. Sajna másnap a beígért ültetvény megtekintés elmaradt, mivel ha jól értettem, valami nem túl látványos munkafázisnál tartott épp a betakarítás/feldolgozás. Itt fent a vulkáni platón, az esős, hűvösebb környezetben terem igazán jól a kávé és a dohány, mióta csak a hollandok behozták őket Indonéziai gyarmataikra. Hajnali négyes keléssel is sikerült lekésnünk a napfelkeltét, nem is kevéssel. Nehéz megszokni, hogy Jáván egy órával kevesebb van mint Balin (más időzóna), így a nap inkább 5-kor kel 6 helyett, és hamarabb is megy le. Meglepően kimerülve értünk fel egy 3 kilométeres túra végeztével a kráterhez. 




Különösen béna dolognak tűnt annak a fényében, hogy 40 körüli 160 centis helyiek 60-80 kiló kénnel megpakolva teszik meg az utat lefelé, és mint később kiderült, a kráterből felfelé is.


 




Ezek az elképesztően erős és szívós kénybányászok olyan 10 forintot kapnak minden kiló leszállított kénért, és napi kétszer járják meg a felfelé súly nélkül is nagyon kimerítő és meredek sétát. Azt elképzelni se tudom, hogyan jönnek fel terhükkel a krátertótól, mivel oda még súly nélkül is úgy másztunk le, folyamatosan lábunk elé nézegetve, óvatosan. Merthogy lemásztunk persze a szigorúan tilos táblával jelölt útvonalon, ami mindenképp megérte.  Bár amikor a szél megfordult és váratlanul ránk fújta  az eddig a tavat borító brutálisan büdös, fojtogató és fullasztó kénfüstöt, akkor ebben még nem voltam biztos. Így másztunk fel a sziklás emelkedőn, pulóvereinket az arcunkra szorítva, miközben taknyunk nyálunk összefolyt a maró gáztól. A kénhordóknak elképesztő erőfeszítés lehet itt  felhurcolni 70 kilós terhüket, még akkor is, ha nekik van valami gázmaszkszerű védőfelszerelésük. A ként valami kozmetikai cég vásárolja fel, és használja bőrápoló termékeiben.






Ez a felvezető út még alaposabban kidolgozott része. Itt másznak fel  a laza kis 70 kilós terhükkel…



Miután leértünk a füstbe sikerült pár érdekes képet csinálni. Valószínűleg a világ egyik legkeményebb munkáját végző embereket fotózgatni kicsit furcsa érzéssel tölti el az embert…

  


Keresett kiegészítésként természetes kéndarabokat próbálnak eladni a néhány lemerészkedő turistának. Fent már formára faragottakat is árulnak: kénteknős, kénnyúl stb…


Én és Lili fent a hegyen.







Még több kép a galériában

iljenblog